"Meglátni és megveretni" c. könyv szerzője

Kétségtelen, hogy a kiszolgáltatott kollégáknak alig van esélyük a profi bűnözők ellen. Azért néha a segítségükre siet a szerencse. Idekívánkozik kedvenc történetem: „Hivatásos” bankrabló társaság fosztogatta a pénzintézeteket. Mint utólag kiderült, minden akcióra alaposan készültek, bejárással, helyszínrajzokkal, információkkal. Egyikük, jóképű srác, rendre kinézte magának valamelyik ügyintézőnőt, tette a szépet, viccelődött, fűzte, hogy mikor kezdi a műszakot, mikor végez, mennyi a meló, milyenek a biztonsági őrök, a forgalom, mikor van a legtöbb a kasszában. A mi emberünk huszonnégy órával a rablás előtt is kvaterkázott Gizikével, majd kint, a bank bejárata előtt fölhívta a haverját, hogy minden oké, holnap hosszúznak, itt lesz a lóvé, megcsináljuk a bulit.

Ment is minden, mint a karikacsapás. Ám pár nap múlva rájuk törték a rendőrök az ajtót. A pénz nem került elő, a lakásokon más bűnjelre sem akadtak a nyomozók, profi társaság volt. Tagadtak mindent, ahogy kellett. Egészen addig, amíg a szépfiúnak el nem kezdték szó szerint felolvasni, mit is hadart a telefonba a rablás előtti délutánon. Azt hazudták neki, hogy a társa vallott rá, nincs értelme a tagadásnak. Kiborult, részletes beismerő vallomást tett. Nem sejtette, hogy pár nappal az akció előtt kísérleti jelleggel hangrögzítős kamerát szereltek a bank bejáratára. A biztonsági szolgálat lehallgatta a kazettát, a hívási idő és a cellainformáció alapján azonosították a mobilszámot, az előfizetőt – és matt. Ha nem az ajtóból telefonál az ürge, hanem két méterrel odébb, ha a társ készüléke foglalt, vagy öt másodperccel később veszi fel a mobilt, megússzák. Így a mai napig azt hiszik egymásról, hogy a másik hagyta cserben a csapatot.

 

®

 

De térjünk vissza a fehérgallérosokra. Magam is ismerek egyet, hiszen dolgoztam rá. 1965-ben született, a neve maradjon titokban – legyen, mondjuk Zoltán -, hiszen megúszta a lebukást.

Zoltán derék kispesti panelcsaládban nevelkedett, negyvenvalahány négyzetméteren élt pedagógus szüleivel és két testvérével. Volt kisdobos, mint mindenki, volt úttörő, mint mindenki. És volt KISZ-es, mint akkoriban majdnem mindenki. Az ifjúsági mozgalom meghatározta az életét. A gimnázium utolsó évfolyamára ő lett az intézmény KISZ- titkára, 18 évesen, tanári javaslatra soraiba fogadta az MSZMP. 1983-ban jártunk. Fényes pártkarrier állt előtte, ami egyáltalán nem volt ellenére.

Bölcsész típus lévén az ELTE-re felvételizett, esze, felkészültsége megvolt hozzá, s a kis piros tagkönyv segített hallgatóvá válnia. Hamar bejáratos lett előbb az egyetemi, majd az országos KISZ- vezetőkhöz, kiváló viszonyt alakított ki Hámor Csaba főkisznyikkel.

Jobb dumája volt, mint egy televíziós prédikátorba oltott showmannek. Mindenkivel szót értett, gyorsan felfogta a bonyolult helyzeteket is, keresztüllátott az álarcokon, levette, kit mi bánt, mi az érdeke, mi a gyenge pontja. Hamarosan ő lett a KISZ-esek problémamegoldó embere.

Eleinte „sofőrködött”: KISZ-es Ladával utazott vidékre, üzeneteket adott át, s ha már ott járt, benézett a helyi téesz-be, hozott kis hazait az elvtársaknak az elvtársaktól: bort, pálinkát, tojást, csirkét, kolbászt, féldisznót, mikor mit. Neki is jutott a menázsiból, elseftelgetett vele.

A 80-as évek közepén elszemtelenedett a sajtó, egyre-másra jelentek meg cikkek kiskirályok túlkapásairól, vadászházi tivornyákról – vagyis újságíróként kezdtek viselkedni az újságírók. Zoltán egy szállítás alkalmával megkérdezte a feltűnően szomorú, amúgy nagy életű helyi potentáttól, mi a baj. Ömlött a panasz, Zoltán pedig ígérte, megteszi a tőle telhetőt. A lényeg: fiókban végezte a címlapsztori. A siker híre körbejárt, a párt másodvonala, a megyei elit megtévedt tagjai kézről kézre adták a pesti titán telefonszámát. A csúcsig, a Központi Bizottságig nem jutott Zoltán, de nem bánta: úgy vélte, ha a puritán Kádár tudomást szerezne „pártépítő” tevékenységéről, abból ő nem jönne ki jól.

Zoltán bármit el tudott simítani. Szép szál ember volt, rendszeresen járt evezni, respektje támadt mielőtt megszólalt. Megismerkedett, majd összebarátkozott egy bokszolóval. E kapcsolat jelentősen bővítette meggyőzési arzenálját. sűrűn idézte Al Capone-t: jó szóval és pisztollyal többre mégy, mint pusztán jó szóval. Zűrös ügyekhez vitte magával a bunyóst, aki persze csak akkor mozdult, ha igazán szükség volt rá. Csak hát egyre keményebb évek, egyre keményebb megbízások érkeztek, egyre gyakrabban volt szükség a pisztolyemberre. Ha lövés nem dördült is, néhány fület bizony meggyűrögettek.

 

®

 

Az első verést egy apuka kapta 1986-ban.

Úgy esett, hogy egy részeg párttitkár kisfiút gázolt. A gyerek szerencsére megúszta néhány töréssel és pár hét kórházzal. Hétköznapi történet gondolta Zoltán. A rendőrségen és a kórházban mindent elsikált, de az édesapa nem nyugodott: Még fél évvel a baleset után is azt követelte minden lehetséges fórumon, hogy vonják felelősségre a bűnöst. Zoltán beszélt vele egyszer, kétszer, háromszor. Hiába. Akkor ráküldte a bunyóst. Másnap megint volt dolga a verőembernek: az iskola előtt megvárta a kisfiút, felkapta, s mielőtt elengedte volna, lefényképeztette magát vele. Estére a család asztalán hevert a polaroid kép: egy kigyúrt, vigyorgó kopasz karjából meredt ijedten a kamerába a família szemefénye. Aligha aludtak azon az éjjelen.

Másnap Zoltán negyedszer is megjelent, megint beszélt, csendesen, kedvesen, megértőn, s plusz érvként egy köteg ezrest is letett az asztalra. Arany vagy tőr? Bármekkora is a harag, a jogos felháborodás, az erkölcsi erő, nehéz a tőrt választani. „Ebből a pénzből taníttathatod a gyereket. Ne csinálj balhét, mert elcsúszol. És a családodat is magaddal rántod. Gondolkodj!”

Sírt az apa és kezet adott.

Az arany vagy tőr amúgy gyakori kérdés az alvilágban. Eszembe jut egy másik történet. A már idézett Döcher Györgyöt egyebek mellett a barátnője megölésével is vádolták. A férfi szilveszteri bulira vitte a lányt, aki nem tért haza többé. A rendőrség a feltételezett gyilkosság után három évvel akadt rá a holtestre, a szülők a ruha alapján rögtön ráismertek a lányukra, ott zokogtak a helyszínen. Aztán három nappal később kijelentették: tévedtek, bizonyára disszidált a gyerek, elege lett Magyarországból. Ha nem említettem volna, volt nekik egy másik lányuk is...

De vissza Zoltánra.

A gázoló párttitkár hálája nem maradt el. És másoké sem. Zoltán egyetemista létére állami autóval közlekedett, szabad bejárása volt szinte mindenhova, huszonegy-két évesen havi egymillió forintot keresett.

A bokszoló találta ki, hogy titokban rögzítsék a pártvezetők hálálkodását. Hogy minek? Egyszer talán jó lesz valamire. Akkortól magnóval dolgoztak. Spájzoltak.

Nem féltek senkitől. Joggal, hiszen soha még csak föl sem jelentették őket. Gyakran hangoztatták, hogy megvéd a hatalom, ha kiszolgálod.

1988-ban csempészetbe fogtak. Nagybani csempészetbe. A lekötelezett vidéki pártvezéreken keresztül találtak kapcsolatot határőr állomások parancsnokaihoz, határközeli települések rendőrfőnökeihez. Ezerszám hozták Jugoszláviából a pornókazettát, a videomagnót, százasával, göngyölegben a Napóleon konyakot, az olasz farmernadrágot, az illatszereket és egyéb luxuscikkeket.

Szolgáltam a határőrségnél, tudom, hogy megy ez: adott időpontban minden egyenruhás elvonul dohányozni egy ablaktalan helyiségbe, vagy a tájat nézi tűnődőn egy nem létező tereptárgyat fixálva a messzeségben. Ilyenkor egy komplett atom-tengeralattjáró is feltűnés nélkül becsúszhat, mondjuk Röszkénél.

Zoltán legfőbb vásárlói az ideiglenesen még éppen nálunk állomásozó szovjet csapatok tábornokai voltak, akik azon melegében – katonai szállítmányként – küldték is haza az árut.

Hősünk szépen gyarapodott: 1988-ra százmillió forintos vagyonra tett szert. Az apjának nem tetszett a hírtelen változás, szóvá is tette a dolgot – a mai napig nem szólnak egymáshoz. Semmi sincs ingyen.

 

®

 

A Szovjetunióban zakatolt a peresztrojka és a glasznoszty, idehaza fehérterrortól tartott a pártvezetők idegesebbje – Zoltánék új típusú megbízásokat kaptak. Pénzt és egyéb mozdítható vagyontárgyakat kellett kimenekíteniük az elvileg zárt országból a vasfüggöny mögé. A szajréban még állami múzeumból pártiroda falára kölcsönzött, hadd ne mondjam meg, milyen festmény is volt. Zoltánék megoldották a feladatot. Nyíltak a svájci számlák, teltek a trezorok.

A csempészés kapcsán komoly olasz és görög kapcsolatokra tettek szert. Tudták róluk, ők azok a magyarok, akik kizárólag nagy tételben vásárolnak, mindig pontosan fizetnek, a határon sosem buknak meg, szóval ideális üzleti partnerek. Egyszer buliból, arcoskodásból behozták az országba egy nápolyi csapat vezetőit, megvendégelték, megcsajoztatták őket, majd kivitték a brigádot. azt előre közölték velük, hogy az útleveleket hagyják nyugodtan otthon. Ilyen truváj naná, hogy komoly bizalmi tőkét szül.

Zoltán lassított volna, de a bokszoló nyomta a gázt. Azzal állt elő, hogy ne csak Casucci meg Ritt farmerekre használják a déli hálózatot, hanem üzleteljenek olyannal is, ami extra profittal kecsegtet. Zoltán ismét engedett a nyomásnak: kábítószer csempészetbe fogtak. Vásárlóik eleinte a problémamegoldások során megismert pártvezetőkből és aranyifjú gyerekeikből verbuválódtak, ám hamar eljutottak a művész világig, majd a kábítószer-terjesztőkig. Beszállítókká váltak.

Ha zűr támadt körülöttük - mert akkoriban már akadt az is szép számmal - , vagy nem kaptak időben mondjuk devizakiviteli engedélyt, előkeresték a megfelelő kazettát, lejátszották a megfelelő embernek, eszébe idézték a régi nehéz napokat – és ment minden, mint a karikacsapás.

Zoltán sosem csak zsarolt: nem feledte az arany vagy tőr szabályát, rendre fizetett is a szívességekért. „Ha kénytelen vagy használni a szikét, győzd meg a beteget, hogy te vagy az orvos” - ez is az ő dumája.

Pofozkodásra ekkor már nem volt szükség, a párost megelőzte a híre. Sokan dolgoztak nekik, jól fizették őket. A bokszoló teljes jogú társsá nőtte ki magát. Az Agy és az Erő – így beszéltek magukról, szűnő öniróniával.

Egyre merészebb ügyekbe bonyolódtak, köz-, pontosabban pártpénz kimentésében is segédkeztek. Remek legendákat gyártottak. A legszebb meséjük arról szólt, hogy egy közép-amerikai ország kommunistáinak juttatnak anyagi támogatást magyar elvtársaiktól. A hivatalos papírokat beszerezték, a pénz elindult, valamennyi meg is érkezett belőle. És közben új barátságok, üzleti kontaktok születtek.

 

®

 

Zoltán 1989-ben megijedt, tartott az új politikai elittől. Aztán megnyugodott. Kiderült, a rendszerváltók és barátaik is emberek, gazdagodni akarnak, vállalkozni, amihez pénzre – forintra és devizára - , hazai és külföldi kapcsolatokra volt szükségük. Zoltán mindkettőből szívesen kölcsönzött. Amúgy is volt ideje és energiája, hiszen fő vásárlói, a szovjet tábornokok hazavonatoztak.

1991-re stabilizálódott a helyzete, rájött, szó sincs arról, hogy menekülnie kellene az országból. A bokszoló azt javasolta, hasítsák ki a részüket az éjszakai életből: futtassanak lányokat, szerezzenek bárokat, diszkókat, kocsmákat, adjanak kölcsön uzsorakamatra, ne csak értékesítőknek szállítsanak drogot, hanem építsenek saját hálózatot. Ekkor végre összevesztek, különváltak, felosztották üzleteiket.

Zoltán számára a drogterjesztés nem erkölcsi kérdés volt, nem érdekelte, mi lesz a fogyasztókkal. Úgy vélte, mindenki maga dönti el, a bódulat megéri-e a leépülés és a halál kockázatát. Szimplán a lebukást akarta elkerülni. Márpedig tudta, hogy az, aki közvetlen kapcsolatba kerül az utcai drogosokkal, előbb-utóbb megbukik.

A bokszoló a szakítás után belevetette magát az éjszakába, terjesztői hálózatokat rabolt el, nem válogatott az eszközökben. Ráadásul az üzletfelekkel továbbra is többes szám első személyben tárgyalt: „Én és a Zoli úgy akarjuk, hogy ...”

Zoltánt 1994 nyarán szerbek kapták el, rajta akarták behajtani a bokszoló egy ígéretét. Nagy nehezen sikerült kimosakodnia. A bokszoló hamarosan nyomtalanul eltűnt, azóta sem látta senki. A régi kuncsaftok egy csapásra visszatértek Zoltánhoz, aki egy horvátországi szigeten pihente ki a fáradalmakat. A saját szigetén. Ismét döccenés nélkül futott a szekér.

Ekkor már újra Magyarországon állomásoztak az egykori tovarisok. Aminek a Borsodi család a levét itta, abból Zoltán jól jött ki: Ivánék örömmel üdvözölték a régi, megbízható, oroszul tökéletesen beszélő barátot, és újra üzleteltek vele.

Kinőtte magát, mindenki számolt vele a szakmában. Az amerikai titkosszolgálat orosz bűnözéssel foglalkozó egységétől jelzés érkezett Magyarországra, arra kérték a budapesti kollégákat, kapcsolják le Zoltánt. Tucatnyi akció szerveződött rá, háromszor – négyszer azt hitték a nyomozók: most megfogják. Persze sosem fogták meg, Zoltán a közelébe sem ment a csapdáknak. Valahogy mindig mindent előre tudott.

1996-ban, 31 évesen visszavonult, eladta a csempészhálózatát, amely a mai napig működik, eladta a teljes kapcsolati hálóját. Az Egyesül Államokban él, étterem – és szállodaláncot, hajókölcsönzőt üzemeltet. Tíz hónapot ott tölt, kettőt itt.

 

®

 

1998-ban felhívott valamelyik volt rendőrtársam, hogy szívesen összeismertetne egy befektetővel. Éppen építgettem az informatikai vállalkozásomat, örömmel tettem eleget a felkérésnek. A Gundelbe szólt a meghívás. Amikor beléptem, kis híján hanyatt vágódtam a meglepetéstől: Zoltán ült a kolléga mellett. Személyesen ekkor találkoztunk először.

Ismertem a történetét, és ezt hamar a tudtára is adtam. Megittam gyorsan a kávémat, aztán mondtam, mennék is. Erre kinyitotta kis bőrtáskáját, és egy dossziéból előhúzta az én amúgy titkos minősítésű rendőrségi kommandós életrajzom fénymásolatát. ORFK-s fejléc, fénykép, Tarjányi Péter őrnagy, előmenetel, vélemények – minden. Mosolygott kedvesen. És elkezdett dicsérni.

Mindent tudott rólam, tudta, milyen üzletek állnak mögöttem, tudta, kivel tárgyalok, tudta, kikkel szeretnék kapcsolatba kerülni, tudta, mik a közeli, a közép- és a hosszú távú céljaim. Tudta, pontosan tudta, mit kell mondania, hogy ne hagyjam ott. Ma már értem, akkor még nem láttam: profin megkampózta a hiúságomat.

Ennek ellenére úgy álltam fel az asztaltól, hogy többet nem kívánok találkozni vele. Mondta: megérti. Pár nap múlva jelentkezett egy komoly cég közismert topvezetője, hogy hallott rólam, s ha gondolom, köthetünk üzletet. Repestem az örömtől. Azt már személyesen kérdeztem tőle, kitől hallott rólam. Természetesen Zoltántól. Nyeltem.

Az utcáról hívtam Zoltánt, és kérdeztem, hogy van ez.

-         Á, semmi, véletlenül szóba kerültél. De nyugi, nem kérek cserébe semmit.

Egyszer és mindenkorra ebbe maradtunk. Időnként együtt ebédeltünk. Tiszteletben tartotta, hogy rendőri ügyeket nem veszünk napirendre, itthoni és külföldi gazdasági, politikai témákat viszont annál többet boncolgattunk. Hihetetlenül ismerte a világot mozgató érdekeket, törvényszerűségeket. Amikor 2002-ben egy politikus tönkretette az informatikai vállalkozásomat (hosszú történet, semmi köze a rendőrséghez), Zoltán azt kérte, találkozzunk még egyszer. Arra volt kíváncsi, én intéztem-e el direkt a csődöt, vagy tényleg kibabráltak velem. Ez az ő gyenge pontja: mindenben a trükköt keresi.

A minap a kezembe került a száz leggazdagabb magyar listája. A számok alapján Zoltán benne van az első ötben. illetve: benne lenne, ha adná a nevét.

Hogy haragszom-e rá? Kicsit. Megvetem? Azt azért nem. Lókötő. Nagypályás lókötő. Üzletembernek tartotta magát, nem bűnözőnek. Ne firtassuk, igaza volt-e. Megegyezésre törekedett, sosem háborúra. Nem kereste, inkább megoldotta a problémákat. Nem csak elvett, adott is. Remek szimattal bírt, ismerte az embereket, megjósolta, mi miért fog történni és, mindig igaza lett. Jó miniszterelnök lenne belőle.

Való igaz, nem mindig törvényes eszközökkel operált. Na, jó: jobbára nem törvényes eszközökkel.

Zoltán nagyon, de nagyon nem a Tasnádi - féle mindentudó. Ezért nehéz utálni. Ő nálam a listavezető a magyar fehérgalléros bűnözők között.

Persze, majd megbűnhődik a bűneiért. Bár… attól tartok, ha majd a pokolra jut – hova máshová? -, hamar átügyeskedi magát a mennyországba, mert ráérez, mit kell szállítani az angyaloknak.